Kelemen Lajos írása

         

  
          

            Időszerű időtlen

Tudjuk, a paleolitikum névtelen ősgrafikusa a vadászmágia jegyében varázsolta galériává lakóbarlangját. Azt viszont nehéz volna megmondani, hogy a bölcső, amelyből a művészet kicseperedett, egy éhes gyomor vagy az ébredező lélek hatására kezdett el ringani. Annál érdekesebb, hogy a mágikus-mitikus gyakorlatot követő ősközösségi kultúrától máig, a művészet izgató kérdése maradt e tevékenység mibenlétének kutatása.

– Ugyancsak elgondolkodtató, ahogyan Kassák Lajos fogalmaz egy helyütt – kezdi a beszélgetést Bátai Sándor grafikus. – Kassák szerint a művészet örök, “soha nem kezdődött, és soha nem ér véget.” Vagyis, ha jól értjük, a mester az idő és az időtlenség eszméjét összeszőve, ezek együttesében véli megtalálni a művészet egyik jellegzetességét.

– A művész, aki a mában érzékel, de – mondjuk úgy – az időtlenség honában alkot, nem a művészi tét elől menekül?

– Tény, hogy Kassák kedvelte a szentenciákat; továbbra is tartom, hogy amit mond, elgondolkodtató, bár természetesen vitatkozni is lehet vele. Okkal hoztam fel őt, aki szerette mesterembernek nevezni magát, szemben az előkelőbb művész titulussal. A mesteremberből, gondolom én, hiányzik a teoretikus fennhéjázás, és elsősorban nem a ráció hűvösségével, hanem érzelmi oldalról közeledik a dolgokhoz. De akárhogy is, az a törekvés, amely megpróbálja áthidalni a különböző idődimenziókat, anélkül, hogy lemondana az érzelemről, sok minden lehet, csak tét nélküli nem.

– Volt egy korszaka, amikor természeti tanulmányokat készített. Fakérgeket, szikes talajrajzokat idéző munkáira gondolok.

– Ott kezdem, hogy a hetvenes évek végén kerültem Veszprémből Kaposvárra. A Csiky Gergely Színház díszletműhelyében dolgoztam. Érésem, formálódásom szempontjából kétségkívül izgalmas fejezete volt ez életemnek. Egy mesterről már megemlékeztem. De ezen a ponton nem hagyhatom említetlenül Ország Lilit, közlései igen erősen hatottak rám. A színházban pedig módom nyílt találkozni olyan kitűnő képzőművész-díszlettervezőkkel, mint Donáth Péter, Erdély Miklós, Pauer Gyula. A szóban forgó korszak a honi neoavantgarde ideje, ekkoriból származnak a nevezett felülettanulmányok. Igyekeztem minél tömörebben és lehetőleg általános érvénnyel kifejezni magam. 1980-ban megfordultam a Martélyi Művésztelepen, innentől számítom – ha szabad így fogalmazni – közeledésemet egy sajátos konstruktivista felfogáshoz. Ennek egyfelől a lényegre redukált közlés, másfelől a látszat és a valóság szembeállítása az alapja. Nem az én feladatom, hogy az ilyen irányú kísérletek sikeréről, vagy éppen sikertelenségéről beszéljek. A pályám nyilvánvalóan tétova korszakolásának is csupán az az indítéka, hogy valamelyest érzékeltetni tudjam, honnan hová araszoltam ez idáig. S ha ismét dátumhoz kell kötni a következő lépést, akkor ez a dátum: 1995, a Gyermelyi Papírművészeti Alkotótelepen eltöltött idő.

– És amit a dátum nem mondhat el?

– Mindnyájan foglyai vagyunk az időnek, s tetszik, nem tetszik, muszáj tudomásul vennünk ebbéli alávetettségünket, az ember azonban újra és újra kísérletet tesz a kétségbeesés átváltására, magyarán: megpróbálja kijátszani az időt. A kérdés az, hogyan lehet felülkerekedni a tragikus abszurdon, amit az élet szűkös és véges volta jelent? Talán nem szükséges filozófussá válnunk, hogy észrevegyük, az ember ősidők óta igyekszik jeleket hagyni maga után, azzal a gyarló szándékkal, hogy nyoma maradjon az időben. Megjegyzem a jelek ettől függetlenül is körbekarózzák életünket; számon tartanak, irányítanak, emlékeztetnek, vezetnek, vagy éppen félrevezetnek bennünket. Kicsit hasonlóan vagyunk a magunk teremtette tárgyakkal is, amelyekbe akarva-akaratlan beleoltjuk tudásunkat, tapasztalatunkat. Mindeközben a szellem síkján is zajlik az idővel való küzdés. Gondoljunk csak a személyes spiritualizmusra, a hit és hitetlenség kérdésére.

– Szavai nagyfokú tudatosságra vallanak.

– Távolról sincs így. Amit mondtam, személyes élményekből, s jórészt ösztönös észlelésből fakad. Hadd hozzak ide egy példát. Legutóbb Szigetváron állítottam ki azokat a munkáimat, amelyek újrafeldolgozott papírból készültek. A munka első fázisában sírkövek felületeiről gyűjtöttem különféle jel- és betűtöredékeket, méghozzá oly módon, hogy a pépesre darált papírmasszát egyszerűen ráöntöttem a kiszemelt sírkőre, és a többé-kevésbé véletlenszerűen létrejött lenyomat képezte a kollekció alapját. Nos, aligha lehetnék ennél konkrétabb. Ismerőim tudják, hogy van egy sorozatom; ebben a lapok egymásutánja egy fiktív személy, bizonyos Halász Margit, a húszadik századi kelet-közép-európai kisember életét “meséli” el, felnagyított és összemásolt magánlevelek, igazolványfotók, korabeli iratok töredékeinek segítségével. Mit mondjak, e sorozat előtörténete is rendkívül triviális; egy padláson, régi holmik közt turkálva rábukkantam egy cselédkönyvre, ez lendítette be a fantáziámat. Az éppen aktuális feladatoktól elrugaszkodva csakis saját használatra párolok filozófiát. Végtére is, nem olyan időket élünk, hogy lemondhatnánk a gondolkodásról.

– Ez egyúttal cselekvést is jelent?

– Az én felfogásom szerint mindenegyes mű: egy-egy cselekedet. Ismerek alkotókat, akik másként vélekednek, akiket nem elégít ki az anyaggal való küszködés. Korábban én is föl-föltűntem a közéletben, sőt ma sincs ellenemre némi szelíd közéleti jelenét, például örömmel ügyködöm a Képírás Művészeti Alapítvány sikeréért. Az Alapítvány tavalyi, Kereszt című tárlata után, ebben az esztendőben ismét csoportos kiállítást rendezünk, Föld címmel; s ha minden a terveinknek megfelelően alakul, a tárlatot egy hasonló című kötet követi majd.

– Itthon és külföldön csaknem húsz éve rendszeresen kiállít. Elégedett ember?

– Nem az elégedettséget keresem... Az ősművésszel indítottuk ezt a beszélgetést; amíg hihetem, hogy valamelyest része vagyok munkája folytatásának, talán sikerül elérnem, hogy ne csúfítsak azon, amit ő elkezdett.